 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A tervek szerint 2006 végén megérkeznek Magyarországra az új JAS-39EBS HU vadászbombázók első fegyverei, az európai NATO országok készletéből átvett AIM-9L/I-1 rakéták. A világon az egyik legelelterjedtebb és legnagyobb mennyiségben gyártott fegyvercsalád mögött több évtizedes sikeres múlt, és még több évtizednyi jövő áll, ami párját ritkító tény a haditechnikában.
William B McLane amerikai fizikus nem gondolta volna, hogy az 1947-ben garázsában végzett házilagos barkácsolás végeredménye, a néhány évvel később elkészülő Sidewinder rakéta egyre korszerűbb változatai még fél évszázaddal később is minden amerikai vadászgép alapvető légi harc eszközének számítnak majd.
Az infravörös önirányítású fegyver 1956-ban állt szolgálatba a haditengerészet, majd később a légierő állományában, és hamarosan az exportja is megkezdődött.
A „Csörgőkígyó sztorit” vagyis az AIM-9 rakéta kifejlesztésének történetét 1994 szeptemberében a TOP GUN lapjain már ismertettük, most csak a számunkra fontos változat érdekességeit vesszük sorra.
A vietnami légi harcokban a Sidewinder első változatai alacsony eredményességűnek bizonyultak. A tervezés idején a szovjet bombázók megsemmisítése volt a kitűzött cél, vagyis nagy méretű és nem, vagy csak enyhén manőverező repülő eszközöket kellett volna eltalálni. A délkelet-ázsiai konfliktus során azonban a fürgén fordulózó MiG-ekkel találkoztak az amerikai pilóták. Az esetek döntő többségében a Sidewinder rakéták célt tévesztettek, nem voltak képesek követni az ellenséges vadászgépeket. Az AIM-9B mindössze 12 „g”-s manőverezési lehetősége csak akkor hozott sikert, ha a célt észrevétlenül sikerült hátulról megközelíteni.
A Sidewinder egyre modernebb továbbfejlesztett változatai már eredményesebbek voltak, de a háború végéig csak kb. 20%-ra sikerült feltornászni a megsemmisítési valószínűséget. Ez azt jelentette, hogy minden ötödik rakéta indítása jelentette egy ellenséges gép lelövését.
A haditengerészet számára kifejlesztett AIM-9H változat bizonyult a leginkább ígéretesnek, ezért 1971-ben az USAF és az US NAVY vezetői közösen úgy döntöttek, hogy erre a változatra alapozva rendelik meg a következő generációs Sidewinder rakétát, amely már mentes az addigi hiányosságoktól. A találati és megsemmisítési valószínűség jelentős növelése mellett egy további, generációs ugrást jelentő követelményt is megfogalmaztak. Az addigi infravörös önirányítású rakéták közös sajátossága volt, hogy kizárólag cél mögötti légtérből voltak indíthatók, mivel az önirányító rendszerben lévő infravörös detektor csak a forró hajtóművet volt képes érzékelni. Szemből a célok hősugárzása alacsonyabb, amit nehezebb elkülöníteni a háttértől. Az új AIM-9L változatú rakétának előírták az ALASCA (All Aspect Capability) képességet, vagyis azt, hogy célhoz képest bármely aspektusból, tehát akár szemből is indítható legyen. Ez a légi harcászat alapvető átalakulását vonta maga után, mivel megszűnt az a több évtizedes gyakorlat, hogy a cél mögé kerülve lehetett csak a rakétákat indítani. További könnyebbséget jelentett, hogy amíg a régi „B” változatot maximálisan 2 g túlterhelésnél lehetett útjára bocsátani, addig a 9L típustól elvárás volt a legalább 7 g.
A fejlesztés során az AIM-9H önirányító rendszerét vették alapul, de a hetvenes évek új technológiáinak felhasználásával, megnövelt érzékenységgel, hatékonyabb mélyhűtő rendszerrel. A rakéta mérete és külső kialakítása alig változott, az egyetlen feltűnő eltérés, hogy az elöl elhelyezett „kacsa” kormányfelületek méretét megnövelték, annak belépő éle jellegzetes kettős nyilazási szögű lett. A külső méretek változatlanok maradtak, vagyis a megszokott 127 mm átmérőjű alumínium ötvözetből készített rakétatest 2,85 méter hosszú volt, 635 mm fesztávolságú szárnyakkal.
A 86 kg-os induló tömegű AIM-9L kísérleti lövészetei eredményesen zárultak, így 1976-tól megkezdődhetett a sorozatgyártása, majd egy évvel később a rendszeresítése. Az új fegyverre alapozva azonnal elindult az új harceljárások tervezése és kipróbálása, a bármely irányból történő indítás lehetősége nagyon megkönnyítette a pilóták dolgát. Hamarosan sor került az első éles harci alkalmazásokra is, 1981-ben az amerikai haditengerészet F-14-esei két líbiai Szu-22-est lőttek le az új AIM-9L segítségével, mégpedig kettő darab felhasználásával. Egy évvel később a világ két távol eső táján párhuzamosan vetették be az új fejlesztésű rakétákat. Az angolok a Falkland-szigetek visszaszerzéséért indított háborúban, az izraeli légierő pedig a libanoni hadműveletek során alkalmazta a rakétákat, minden addigit felülmúló sikerrel. A fegyver szélsőséges időjárási körülmények között is jól szerepelt, a falklandi légi harcokban 60%-os, Libanon felett pedig még ennél is jobb megsemmisítési arányt produkált. Ez a vietnami 20%-hoz képest hatalmas javulás volt, ennél jobb statisztikát az azóta kifejlesztett újabb típusok sem képesek produkálni. Száz százalékos találati és megsemmisítési valószínűség ugyanis nem létezik. Hozzá kell tenni, hogy az 1982-ben lezajlott két háború során elvétve fordult csak elő infrazavaró töltetek alkalmazása, amelyek pedig az esetek jelentős részében biztosították volna a repülőgépek megvédését a találattól.
A háborús siker jó reklámnak bizonyult, így az AIM-9L rakéta 16000 példányára jött megrendelés. Licenc alapján gyártották Németországban és Japánban is, és több tucat ország légierejében rendszeresítették. Elterjedését megkönnyítette, hogy „visszafelé” kompatíbilis volt, vagyis a régebbi változatokhoz rendszeresített indító berendezések és fedélzeti rendszerek alkalmasak voltak a kezelésére.
A rakéta orrán az infravörös sugárzás számára átlátszó magnézium fluorid burkolatot helyeztek el, e mögött található a gömbcsuklós felfüggesztésű, elektromágneses mozgatású „Cassegrain” fókuszáló berendezés. A maximális kitérése eléri a 40 fokot, de csak a rakétát csak a hossztengelyhez képest +/-27,5 fokos szögtartományon belül lévő célok ellen lehet indítani. A célkövetés során már a maximális 40 fokos tartomány is kihasználható, amennyiben a megtámadott ellenséges gép intenzíven manőverezik. A célmegjelölés többféle módon történhet. A gömbcsuklós tükör kúpos letapogatást végez, és ha hőforrást észlel, akkor ezt hangjelzéssel tudatja a pilótával. A fedélzeti radarral felderített célra is rávihető az infrafej, végül sisakcélzóval is megoldható a dolog, mindhárom lehetőség rendelkezésre áll, pontosabban az utóbbi, vagyis a sisakcélzó csak átmeneti ideig állt szolgálatban az US NAVY Phantom-jain ( a világon elsőként) , mert a rakéta és a fedélzeti radar együttműködése egyszerűbb volt.
A fókuszált infravörös sugárzás a mélyhűtött, 4 mikronos hullámhosszúságú sugárzásra leginkább érzékeny Indium-Antimon ötvözetből készült detektorra jut, a másodpercenként 125 fordulattal pörgő moduláló tárcsán keresztül. Ezen váltakozva helyezték el a sugárzást áteresztő és visszaverő sávokat. Mivel a kör alakú tárcsa szélein nagyobb a kerületi sebesség, az ott átjutó infrajel intenzíven pulzál. A tárcsa közepe felé egyre kisebb a frekvencia, ami arányos azzal, hogy a cél a rakéta hossztengelyéhez képest merre helyezkedik el. Hogy a tárcsa melyik részére kerül az infra sugár, az attól függ, hogy a gömbcsuklós felfüggesztésű „Cassegrain” gyűjtő tükör merre „látja” azt. A DSQ-29 kormányparancs kidolgozó egység elektromos jelekké alakítja a detektorra jutott szaggatott sugárzást, de még további tényezőket is figyelembe vesznek. Közvetlenül az indítás után még „csillapított” a rendszer, mivel a rakétának ekkor még túl alacsony a sebessége a manőverezéshez. Keresztező irányon haladó cél esetében automatikusan kiszámítja a rendszer a szükséges előretartást, vagyis a rakéta nem közvetlenül a cél felé, hanem egy elméleti találkozási pont felé repül. A legintenzívebb infravörös forrás változatlanul a hajtómű, vagyis a célba vett repülőgép hátsó része. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a törzsvégben bekövetkező találat az esetek egy részében nem okozott végzetes sérülést, így a gép vissza tudott térni bázisára, de legalábbis pilótájának volt ideje felkészülni a katapultálásra. Az AIM-9L vezérlő egységét ezért kiegészítették, a rakéta a találat előtti pillanatokban előbbre helyezi a találkozási pontot, vagyis a cél középső részén következik be a találat, ami nagyobb rombolást eredményez. Az argentin légierő a falklandi háború után sérelmezte is, hogy számos pilótájuk a találat következtében életét veszítette, mert nem volt módja a katapultálásra. Ha cinikusan, de racionálisan nézzük a kérdést, akkor háborúban éppen ez a cél, hiszen a pilóta elveszítése sokkal érzékenyebben érint minden légierőt. A kiképzett pilótát ugyanis nehezebb pótolni, mint a repülőgépet, számos háborúban előfordult, hogy a katapultálást követő napon már újra bevetésre küldték a lelövést túlélt hajózót.
Az infravörös érzékelő mélyhűtésének többféle módját alkalmazzák. Mivel az USAF és az US NAVY eltérő típusú indító sineket alkalmaz, ezért meg kellett oldani a hűtőközeg rakétában történő elhelyezését. A légierő módszere az egyszerűbb, a rakéta alsó felén a kormányfelületek közötti részen három csavarral rögzített kis fedél alatt található a kézzel, szerszám nélkül behelyezhető kis argon tartály. A haditengerészetnél a LAU-7 indítósinben található a 6 literes, tehát nagyobb kapacitású, akár 2,5 órányi mélyhűtést biztosító palack. Ennek azonban hátránya is van, ugyanis a rakétához vezetett elektromos kábelkötegben kellett elhelyezni a vékony gázvezetéket, amely könnyen eltömődhet. A légierős módszernél ezzel nem kell számolni, viszont a kisebb méret miatt sűrűbben kell cserélni és tölteni a tartályt.
Az elektronikus blokk mögött található a kormányzó szekció. A kereszt alakban elhelyezett négy kormányfelület közül a szemben lévők közös tengelyen vannak, így két pneumatikus munkahenger elegendő a mozgatásukhoz. Ezek számára egy gázgenerátor biztosítja egy percen keresztül a nyomást, a rakéta aktív szakasza is ettől függ, hiszen csak addig van értelme a fedélzeti rendszerek működésének, amíg a rakéta kormányozható. A megnövelt felületű kormányok és a nagyobb nyomatékot kifejtő pneumatikus munkahengerek lehetővé tették az akár 30 „g” túlterhelésű manőverezést, ez kis magasságban kb. 750 méteres forduló sugárnak felel meg. (ezt földi indítású tesztek során mérték)
A gázgenerátor felett helyezték el azt az elektromos csatlakozót, amely a repülőgép fedélzeti rendszerei és a rakéta között biztosít kapcsolatot. Ez az indítás pillanatában kiszakad a helyéről, ettől fogva az elektromos energiát egy belső termo akkumulátor biztosítja, ugyancsak egy perces üzemidővel.
A rakéta első modulja mögött található a DSU-15/B AOTD (Active Optical Target Detector) vagyis a közelségi gyújtó. Ez teljesen új technológiát és megoldásokat igényelt. A régebbi változatoknál még szinte minden esetben hátulról történt a cél megközelítése, vagyis a relatív sebesség viszonylag alacsony volt. A szemből is indítható 9L változatnál azonban a relatív sebesség sokszoros értékű is lehet, amit a harci rész robbanási idő pillanatának meghatározásánál figyelembe kell venni.
A számítástechnikában is alkalmazott Gallium Arzenid alapú lézeres rendszert választották az AIM-9L számára. A kormányfelületek síkjában (vagyis négy helyen) lézerdiódákat helyeztek el, amelyek az indítás után megkezdik az impulzusok kibocsátását. Közvetlenül mögöttük találhatók a vevő optikák, amelyek a visszaverődéseket érzékelik. A cél közelébe tíz méteren belül kerülve a közelségi gyújtó jelet küld a 9,4 kg-os WDU-17/B harci résznek, amelyben felrobban a PBXN-3 típusú töltet, és a 194 db két rétegben hengerpalást mentén elhelyezett titán pálcát kúposan előrefelé szétszórja. A több ponton gyengített pálcák darabokra törnek és többszörös hangsebességgel csapódnak a célpontba. A gyakorló lövészeten felhasznált rakétáknak nincs szüksége ekkora romboló erejű harci részre, ezért azt lecserélik a WDU-9A/B változatúra, amely a robbanáskor nagyot villan és füstöt képez, jelezve a találatot. A csere könnyen elvégezhető, ugyanis a Sidewinder rakéták négy különálló szekcióját három, egy-egy csavarral rögzített acélbilincs tartja össze.
A rakéta hátsó kétharmadában található a Hercules-Bermite Mk-36 típusú szilárd tüzelőanyagú hajtómű. A 27 kg Flexadyne típusú töltet hat másodperces égésidő alatt 2,5 Mach sebességre gyorsítja fel a fegyvert. Az eredeti változatoknál még csak 2,2 másodperc volt az égésidő, ami az indítás sebességéhez mindössze plusz 1,7 Mach-t tett hozzá. A megnövelt érzékenységű infraérzékelő és a szemből történő indítás lehetősége miatt volt szükség az azonos méretű, de sokkal nagyobb impulzusú hajtóműre, amely akár 17 km-es kinematikai hatótávolságot is biztosíthat. A gyakorlati indítási távolság azonban szemből nem haladja meg a 10 kilométert, míg hátulról még a felénél is kevesebb.
Az alumínium ötvözetből készült „csövön” felül található a három rögzítési csomópont, amelyek a rakéta indítósinjéhez csatlakoznak. A harci részhez csatlakozó bilincs mögött alul található a biztosító-élesítő kapcsoló, amely egy „T” alakú kis fogantyú, ezt a felszállás előtt a vörös színnel jelzett zónába kell fordítani, a leszállás után pedig azonnal vissza, vagyis a véletlen működést blokkolni kell. Hátul található a kormányfelületek síkjában a négy méhsejt szerkezetű szárny, amelyek kilépő éleinél helyezték el a csűrőirányú stabilizálást biztosító „Rolleron”-okat. A szabadalommal védett zseniális megoldás a pörgettyűk precesszióját használja fel. Az acélból készült szerkezetben található rovátkolt szélű kereket a légáramlat hatalmas fordulatszámra pörgeti fel, és az bedőlés irányú mozgás esetén ellentétesen téríti ki az aerodinamikai felületeket. A „Rolleron” –t egy-az egyben átvették az oroszok, kínaiak, tajvaniak, izraeliek, dél-afrikaiak, brazilok, vagyis minden egyes olyan ország, amely a Sidewinder-hez hasonló kategóriájú légiharc-rakétát fejlesztett.
A rakétát a szállításhoz, raktározáshoz szétszerelik. A már említett négy szekciót külön tárolják, és a jobb helykihasználás érdekében a kormányfelületeket és a szárnyakat is el lehet távolítani. Ezek egy Imbusz kulcs segítségével percek alatt a helyükre szerelhetők.
Kifejlesztették a CATM-9L jelzésű gyakorló változatot, amelynek ugyanolyan mélyhűthető infrafeje van, mint az „éles” változatnak, de hajtóműve és harci része nincs. Ez hasznos segédeszköz a kiképzéshez, mind a pilóták, mind pedig a műszakiak számára, akik gyakorolhatják a fegyver fel- és leszerelését a gépről.
A magyar légierő Gripen vadászgépei számára megrendelt rakéták némileg különböznek az eredeti AIM-9L típustól. A hetvenes évek technikáját képviselő fegyver ma már elavult, ezért az európai gyártó a német Diehl együttműködve az amerikai Raytheon-al egy korszerűsítési programot dolgozott ki.
Eredetileg a Bodenseewerk Geratentechnik cég kapta meg a Sidewinder gyártási jogát még a hatvanas években, azóta mintegy harmincezer darabot készítettek főleg az európai NATO tagállamok légierői számára, ezeknek kb. a fele volt a 9L változat. A nyolcvanas évek elején a BGT megbízást kapott a német, olasz és norvég légierőtől, hogy javítson a rakéta zavarvédettségén. Ez ugyan a természetes zavarforrások ellen kitűnő, azaz a sűrű fehér felhőkről, vízfelületről visszaverődő infra sugárzás nem téveszti meg, és a Nap körüli holtzóna is mindösszesen csak 5 fokos, de a szovjet gépeken az afganisztáni tapasztalatok alapján egyre inkább terjedő infracsapdák már könnyen megtéveszthették. Az amerikaiak részben emiatt fejlesztették ki a 9M változatot, a német cég hasonló módon javított a zavarvédelmen. A továbbfejlesztés olcsóbb volt, mint új rakéták megvásárlása, ezért jelentős megrendelés született a korszerűsítésre. Az AIM-9L/I jelzésű fegyverek az egyesével kiszórt infracsapdákra már érzéketlenek, és stabilan tovább követik a célt. A még korszerűbb, módosított elektronikai összetevőkkel, hibrid áramkörökkel, új szalagkábelekkel ellátott 9L/I-1 változat kerül a magyar Gripen-ek fegyverzetébe. A rakéták moduljait egymáshoz rögzítő acélbilincseket újakra cserélték, ugyanez vonatkozik a harci részben lévő robbanóanyagra és a hajtóműben lévő szilárd tüzelőanyagra is.
A DRM (Diehl/Raytheon Missiles) cég szerint a korszerűsített rakéták üzemideje a nulláról indul, vagyis további húsz éven keresztül maradhatnak szolgálatban, de erre remélhetőleg nem kerül sor.
A korszerűsítések ellenére ugyanis meg kell állapítani, hogy a típus képességei változatlanul az előző generációt idézik, hatótávolsága, manőverező képessége, korlátozásai messze rosszabbak, mint a vadonatúj AIM-9X, vagy az európai közös fejlesztésű IRIT-T típusoké. Ugyancsak tényként kell tudomásul venni, hogy a Gripen-jeink közelharc fegyvere a MiG-29-esek R-73-asához viszonyítva mindenképpen visszalépés lesz.
Az AIM-9L/I-1 azonban a légi rendészeti feladatok ellátáshoz megfelelő, így átmeneti időszakra kielégítheti az igényeket. A kiválasztás szempontjai között sajnos elsődleges volt a beszerzési ár, és mivel Nyugat-Európában éppen ezeknek a fegyvereknek a generáció váltása kezdődött meg, ezért kedvező anyagi feltételekkel megkaphatók. Nem véletlen, hogy a távlati tervek között szerepel az IRIS-T beszerzése, amely egyébként integrálva lesz a Gripen fedélzetén. Európai eredetű lesz a rakétáink indítósinje is, az angol CRL (Common Rail Launcher), amely egyaránt alkalmas az AMRAAM és a Sidewinder számára. Egy kis nehézség, hogy egy új változatot kell rendelni, amely képes csatlakozni a NATO szabványú bombazárakhoz. Ez azonban nem jelent bonyolult átalakítást, így költsége sem lehet túl magas.
Kővári László
Ez a cikk az „Aranysas” 2006 júniusi számában jelent meg.